A két nagyobb teljesítményű motor, a szintén 1,6 literes, de 80 lóerős S és az 1,9-es, 90 lovas S motorok a kézi váltón felül három fokozatú automatikus váltóval is kaphatók voltak. A leggyengébb változat 17, az erősebbek 14 illetve 13 másodperc alatt gyorsultak 100-ra, végsebességük 154-164-170 km/h volt. Akinek végre sikerült az ízlésének megfelelõ motort és váltót találnia, annak már csak a felszereltség kiválasztása volt hátra. Az alapváltozatot semmilyen betű se jelölte, ennek megfelelően igencsak puritán volt az utastere.
http://www.opelforum.hu/gallery/image/5234-/
A műszeregységből hiányzott az időmérő óra - noha a helye megvolt -, igaz a gyári anyag kiemelte, hogy az autó állítható első ülésekkel, és a hátul utazóknak kapaszkodókkal kedveskedik. Ez után következett az L szint, ami már megjelenésében is eltért az alapváltozatoktól. A kerekeket már dísztárcsák ékesítik, a kerékkivágások körül díszlécek találhatók, a lökhárítót bakok védik, és a kipufogóvég krómozott. Az utastérben az órán felül szivargyújtó és hamutartó is található, az utastér szellőzését pedig nagyban javítják az immár kihajtható hátsó oldalablakok. Sportos vezetők számára kínálták az SR felszereltséget, mely az L szinten felül halogén lámpákkal, dupla kipufogóvéggel, oldalsó díszcsíkokkal és fekete hűtőráccsal rendelkezett.
Felár ellenében a motorháztetőt is a karosszéria színétől függetlenül feketére fényezték. Belül egyedi kormánykerék, fordulatszámmérő, és a középkonzolon három kiegészítő műszer - ampermérő, időmérő óra, olajnyomás - teremtett sportos hangulatot.
Az emelt szintű kényelemről a lábbal működtethető ablakmosóhoz tartozó automatikus törlési funkció. 1972-ben bővült a kínálat, ekkor mutatták be az 1,2 literes S motort, mely 60 lóerős teljesítményével a kínálat alját jelentette. A 8 lóerővel erősebb 1,6-oshoz képest mindössze 300 márkával volt olcsóbb a kis motor, 100-ra mindössze 1 másodperccel tovább tartott a gyorsulás, igaz a kis motor szuperbenzint, és nem normált igényelt. Ennek az lett az eredménye, hogy hosszú távon semmi különbség nem volt a fenntartási költségekben, így az 1,2-es nem lett valami népszerű.
http://www.opelforum.hu/gallery/image/5243-/
1974-ben újabb erőforrással bővült a Manta motorpalettája, melynek neve érdekes módon egy másik Opel típusból származik. A GT/E változat az Opel vezetőségének reményei szerint a GT gyártásának leállítása után hagyott ûrt töltötte be. Az autó körül nem csaptak nagy hírverést, az igazat megvallva inkább titkolták a megjelenését, egyszerűen elkezdték forgalmazni. A helyzet megértéséhez meg kell jegyezni, hogy 1974-ben vagyunk, az olajválság következtében mindenki takarékos autókat követel, Németországban ekkor autómentes vasárnapokat tartanak az üzemanyagok felhasználásának mérséklése miatt. Ha valaki ilyenkor nagy hírveréssel beharangozva dob piacra egy sportos modellt, az elég hamar támadások össztüzébe kerül - jól tudták ezt az Opel felelősei is, hiszen ezért nem állították ki az autót a Frankfurti Szalonon.
http://www.opelforum.hu/gallery/image/5242-/
A GT/E - mint arra a név is utal - befecskendezős motorral rendelkezett, a 105 lóerős négyhengeres csak 4 fokozatú kézi kapcsolású váltóval volt kapható, 100-ra 11,5 másodperc alatt gyorsult, és 188 km/h volt a végsebessége. Hivatalosan mindig is ez a változat volt a Manta sorozat csúcsmodellje, de félhivatalosan létezett egy igazán brutális változat. A General Motors egy belgiumi tuningcég, a Transeurop közreműködésével elkészítette a hathengeres motorral szerelt Mantát, melyet TE 2800 néven hozott forgalomba, igaz nem a hivatalos Opel kereskedéseken keresztül. Az autó egyébként nem volt más, mint egy Manta karosszériába oltott Commodore.
http://www.opelforum.hu/gallery/image/5244-/
A soros hathengeres erőforráshoz nem nyúltak, maradt az 5200-as fordulaton 143 lóerős teljesítmény, illetve a 3600-as fordulaton 220 Nm-es nyomaték, melyet a Commodore négyfokozatú, kézi kapcsolású váltója továbbított a hátsó kerekekhez. Sportváltozatról lévén szó, a TE előre belső hűtésű tárcsafékeket és sperrdifit kapott, belül Recaro kagylóülések és bőrbevonatú kormány gondoskodott a megfelelő hangulatról. Kívülről már messziről meg lehetett ismerni a hathengeres Mantát, hiszen a 7 col széles könnyűfém felnikre szerelt 195/70 HR 13-as abroncsok nem fértek be a széria kerékjáratokba, így nagy méretű sárvédő-szélesítésekkel látták el a karosszériát. De a Manta nem csak Európában volt sikeres, az Egyesült Államokban is komoly érdeklődés övezte a modellt, olyannyira, hogy az Atlanti Óceán túlpartján adták el a legtöbbet.
http://www.opelforum.hu/gallery/image/5245-/
Odaát egyértelműen a forma ragadta meg a vásárlókat, hiszen az egyedüli, választható erőforrás a nálunk is kapható 1,9-es alacsony sűrítésű változata volt. A 90 helyett mindössze 78 lóerős teljesítmény volt az ára annak, hogy a négyhengeres 90 oktános benzinnel is megelégedjen. De az amerikai piac nem csak ezért volt különleges, hanem azért, mert ott a Mantát két karosszériaváltozatban is kínálták. Ha most valaki azzal jön, hogy csak egy karosszériaváltozata volt a Mantának, részben igaza van. Az Egyesült Államokban Manta Sportwagon néven forgalmazott háromajtós kombi ugyanis enyhén módosított Ascona A kombi volt, mely megkapta a 78 lovas 1,9-est, valamint az oldalsó helyzetjelző fényeket. A Manta első generációjából 1975 júliusáig majdnem félmillió darabot sikerült értékesíteni, egészen pontosan 498 553 darab hagyta el a rüsselsheimi gyár kapuját
Forrás: youngtimer.hu (anno)
Írta: Lővei Gergely -Greg-