bertone Gruppo Bertone és Erhard Schnell, köszönöm! - tgabika

Készült: 2021. április 21.
Utolsó frissítés: 2021. április 21.

Hogy hogyan is kezdődött a történetem a kevésbé praktikus Opelekkel? Meglepő módon az első autómmal, ami (mi más is lehetne?) egy Opel volt, jelesül egy Kadett D 1.3SR 1980-ból, bár ez még nem tudatos választás volt. Ellenben a sportos autók (ebben is Recarok voltak, sportkormány és kiegészítő műszerek) végképp belopták magukat a szívembe, talán ennek is köszönhető hogy az utód, a 2000-ben hozzám került négyajtós Kadett E (ráadásul dízel) volt az egyetlen autó, amit nem tudtam igazán megkedvelni. Ennek ellenére 4 évig használtam, aztán egyszer csak bejött a képbe a Calibra. Hogy miért pont akkor azt nem tudom, hiszen akkor már egyre többet lehetett látni belőlük idehaza is, de valamiért elkezdtek mozogni a bogarak hogy nekem kell egy olyan. Rövid tervezgetés után meg is lett, egyben ez volt az első autóm amit tudatosan vásároltam (az elsőt örököltem, a másodiknál meg nem kifejezetten Opel-t kerestem, hanem egy gazdaságos középkategóriájú autót, csak a véletlen hozta így hogy az is Opel lett): kifejezetten Calibrát akartam, és mivel a benne található motorokról akkor még mit sem tudtam, az egyetlen feltételem az volt vele szemben, hogy klíma legyen benne. Amikor meglett, akkor már egy ideje Opelklub tag voltam, így megvételkor az autókereskedő telephelyéről egyenesen a 2004-es fóti MOTE-találkozóra gurultam vele, a négy lemezfelnin 3 különböző dísztárcsával. Még ma is emlékszem mekkora derültséget keltett…

Így nézett ki vételkor, még az autókereskedő telephelyén

Már otthon, a Kadettről örökölt krómozott(!) alufelnikkel

Megvétel után gyakorlatilag másnap rákerültek a Kadettről örökölt krómozott felnik, és akkor cseppentem bele az abban az időben már virágzó Calibrás társadalomba is, akik révén új távlatok és lehetőségek nyíltak meg előttem, nem utolsó sorban annak köszönhetően hogy a lakóhelyem közelében is élt egy tagjuk, akivel aztán barátság, majd az autók terén egyfajta rivalizálás alakult ki. Nagyjából ekkor kezdett elhatalmasodni rajtam az autofil énem, esetenként meredek túlzásokba esve, mert akkor például még potenciális beszerzési forrásnak tekintettem tuningalkatrészek terén a Homasita céget is. :D Örülök hogy később sikerül elzavarni ezt a vállamra telepedett gonosz kisördögöt. Igazából már ködbe vesznek a módosítások sorrendjei, de a felni után így lett Rieger GTS lökhárítóm, toronymerevítőm, újabb felniszettem (ez már egy 17”-es Artec R volt, feketére festve), chiptuningom, direktszűrőm (ez melléfogás volt, ment is vissza a gyári hamar) módosított hátsó lökhárítóm, ültetett futóművem (egy fix 40/40-es FK), xenonszettem és fóliázott ablakaim is többek között. Persze azért költenem is kellett az autóra: bár amikor megvettem, elég jó állapotúnak tűnt, hamar kiderült, hogy a látszat bizony csal. Az ültetés és a hátsó nyomtávszélesítő beszerelése után az első egyenetlenségnél kiderült hogy a kerék beleér a sárvédőívbe, így hát fel kellett peremeznem azokat. Ekkor derült ki hogy mindkét sárvédőn fél-fél centi gitt van a festék alatt, ami azonmód fel is pattogzott, így vihetem fényezőhöz az autót. Sajna akkoriban nem volt pénzem telifényre, viszont a módosítások (például elöl a morcosított géptető) elég gyakran megkövetelték hogy fényezőhöz járjak, aminek a vége az lett hogy a nálam töltött pályafutása végére az autó minden eleme a tetőn és a csomagtérajtón kívül újra lett fújva. Időközben viszont egészen megszerettem az autót, talán még én sem értem hogy mi volt az oka hogy ennek ellenére meghirdettem alig 3 év használat után. Mindenesetre egy meggondolatlan pillanatban felkerült a hirdetés a legismertebb használtautós portálra, aztán, érdeklődés nem lévén, meg is feledkeztem róla és boldogan használtam tovább az autót  még mintegy fél évig, amikor egyszer csak megcsörrent a telefon, és egy izgatott hang kérdezte hogy megvan-e még az autóm. Igenlő válaszomat hallva csak annyit mondott: ne csináljak semmit, holnap jön a pénzzel. Valószínűleg ez volt ami megszédített, mert tartotta az ígéretét, másnap megjelent és alku nélkül elvitte az autót annyiért amennyiért hirdettem. Utólag visszagondolva azóta is életem egyik legrosszabb döntésének tartom, mert időközben eléggé belopta magát a szívembe az autó. Végül 3 és fél év használat után kényszeredett mosollyal az arcomon megváltam tőle. Így nézett ki akkor, amikor elvitték:

...ez volt a végleges állapota nálam.

Ettől függetlenül ma is hálásan gondolok vissza a Calibrára, mert általa is sok új emberrel ismerkedtem meg akik nem engedték hogy letérjek a fény felé vezető útról az autótuning sötét és szerteágazó ösvényén. Egyebek között a Calibra által végleg Opel-fanatikussá váltam, és kialakult bennem egy határozott kép arról is hogy az utódja csak és kizárólag egy olyan típus lehet, amit maga a gyár is szellemi örökösnek szánt: ez pedig az Astra Coupé.

Azt is megfogadtam hogy nem kapkodom el az utód megvételét, ennek ellenére alig egy hónappal később már az udvaron állt a kinézett Bertone, ennek mellesleg éppen a napokban volt 13 éve. Ilyen volt akkor:

Bertone, vétel után. Ha akkor tudtam volna hogy ezekben széria volt a ködfényszóró, akkor rájöhettem volna hogy törött volt

A klíma itt is előfeltétel volt, és bár már akkor többet tudtam arról hogy a Coupékat milyen motorral szerelték, igazából az 1.8 nem tudatos választás volt (csak abban voltam biztos hogy az 1.6-os kevés, a Turbóban meg nem lennék hosszú életű), a belső azonnal megfogott és nem is eresztett. Viszont az autófil énemet itt már nem tudtam (és nem is akartam) visszafogni, úgyhogy első perctől bizonyossá vált hogy ez az autó sem marad gyári állapotban. Először egy felni került rá (a gyári 16”-os „hópihe mintás”), majd egy Cd-s rádió mert a kazetta a 21. században számomra már nem opció. Mivel engem zavar ha egy autóban egy létező funkció nem működik, így kellett vennem a rádióhoz egy adaptert is, mert egyszerre tarthatatlanná vált hogy a kormányon levő távirányítógombok a fejegység cseréje után működésképtelenné váltak.

***

Intermezzo:

A 2008-as Blitz Weekend tombola fődíja. Itt még nem tudtam hogy az enyém lesz.

Nagyjából ekkortájt (egész pontosan 2008 nyarán, alig 4 hónapja volt meg a Bertone) történt hogy egy Opel-találkozón rám mosolygott a szerencse egy tombola fődíj képében, és az Astra kapott egy társat is egy 1.2-es Corsa A személyében. Isteni ajándéknak tekintettem, mivel akkor már tudtam hogy a Coupé nem lesz télen használva, így ezzel megoldódott a téli autó problémája is. Persze itt sem bírtam a véremmel, úgyhogy az eleinte teljesen alapfelszereltségű Corsát igyekeztem legalább optikailag GSi szintre felhozni: kapott gyári Corsa GSi üléseket, háromküllős sportkormányt (szintén gyári Opel), fordulatszámmérős műszerfalat, gyári Corsa SR 14”-os alufelniket, ugyanerről az alváltozatról egy hátsó szárnyat (színre fújva akkor már), és még fékfejlesztés is jutott neki: előre megörökölte az egykori Calibrám 256mm átmérőjű hűthető féktárcsáját a gyári 236mm-es tömör helyett. Szerettem nagyon, a neki szánt funkciónak megfelelően téli autónak használtam, mindig fél évente váltogattam hogy éppen ez vagy a Bertone van forgalomba helyezve, a költségek csökkentése miatt. Sajnos az akkori anyagi lehetőségeim nem engedték meg két autó fenntartását, így fájó szívvel bő 2 és fél év után el kellett adnom. Amennyire tudom, elég rossz véget ért, hagyták elrohadni Ausztriában egy út mellett letámasztva. 

***

De vissza a Bertonehoz:  következő lépcsőfok egy egyedi autószőnyeg-garnitúra lett, valamint (merjünk nagyot álmodni) bebőröztettem a középkonzolt az ülések kárpitjával harmonizáló világos bézs színűre. Apránként jöttek az olyan módosítások mint a géptető-teleszkóp, az Insignia ablakmosó-fúvókák, a hűthető kesztyűtartó, majd az első látványosabb módosítás: egy másik lökhárító előre, a gyári OPC stílusában. Közben 2010 lett, és már a „hópihés” felnitől is ideje volt megszabadulni (igazából sosem tetszett, van egy olyan hülye kattanásom hogy azok a felnik amelyeknek tíznél kevesebb, de páros számú küllője van, nem néznek ki jól (szerintem olyanok mint egy szekérkerék)), így végül egy Saab alól került alá egy szett Rial Viper D70, 7.5x17” méretben, eleinte még 215/45-ös gumikkal. Temészetesen ebbe is bekerült a xenon, eleinte még a gyári FF-tükrös fényszórókba, aztán eljött a fényszórócsere ideje is, a gyári projektorosra. Ezzel egyidőben kerültek rá füstszínű búrájú oldalindexek is, egy szemüvegtartó a gyári kapaszkodó helyére C Corsából, majd egy újabb nagy projekt, a műszerfal ledezése. Ekkor már bent volt a tempomat is, és ha már úgyis lekerült a kormánykerék körüli burkolat, akkor beruháztam egy Veramon-féle fedélzeti computerbe is.

A szezon végére így nézett ki az autó:          

2010, már kezd alakulni

2020-ban a lemenő nap fényében. 

Viszont a történet itt még nem fejeződik be, ugyanis hiába adtam el a piros Calibrámat 2008-ban, az általa előidézett függésből nem tudtam kigyógyulni, így 11 évvel később, 2019 februárjában hosszas gondolkodás után végre rászántam magam hogy megint veszek egyet. Persze azt már tudtam hogy a Bertone marad, még egyszer nem akartram átélni azt a hiányérzetet amit a piros Cali eladása okozott (pedig az csak 3,5 évig volt nálam, a Coupé meg akkoira már a 11. évét taposta a tulajdonomban), szóval az újabb Calibra második (de véletlenül sem feleannyira megbecsült) autónak került hozzám, így most kettőből kettő hobbiautóm van, napi használós meg egy sem. Ennyit arról hogy mennyire vagyunk barátok én és a racionalitás…

2019 februárban, a hazahozatalkor. Még egész gyárias, leszámítva az ültetést.

A második Calibrám egy gyártás végéről származó, ’97-es évjáratú X20XEV motoros autó lett, elvileg „Young Edition” kiadás, de ennek semmi nyoma, mert az ajtókon található és ezt a kiadást azonosító logókat valaki már leszedte róla korábban, viszont ezt a színt (Nordcap, egyfajta lilásszürke, az olvadó jeget szimbolizálja a gyár szerint) ebben az évjáratban csak erre a kiadásra fújták.

Itt már új a kárpit és egyedi szőnyegszett is van.

Első dolgom a megvétel után (alig pár napja volt nálam az autó ekkor) az volt hogy kicseréltessem a gyári fényszóró projektorait. Akik ismerik a típust, tudják hogy a fényszórója egy tragédia, röviden leírva a probléma az hogy az izzó hőterhelése és a lámpatest kis homlokfelületéből adódó gyenge hűtőhatás miatt a gyári műanyag projektor túlmelegszik és idővel megolvad az izzó befogatási pontja körül, amitől az izzó kikerül a gyújtópontból és a világítás egy halovány gyertya erejével fog vetekedni. Már sok évvel ezelőtt is voltak kísérletek ennek orvoslására, eleinte a Fiat Punto II projektorának beszerelésével (nyilván az új lámpa is megoldás, de egyrészt méregdrága, másrészt csak elodázza a problémát, nem szünteti meg), de az sem volt végleges. Viszont azóta az utángyártóipar előállt az utólag beszerelhető (és többféle méretben kapható) projektor ötletével, ami kis mókolással (távtartót kell neki gyártani) beszerelhető a Calibrába. Legfontosabb tulajdonsága hogy egyrészt fémből van, tehát többé nem fog megolvadni, másrészt meg ez egy bi projektor, azaz benne van a kis fényterelő lemez ami a fényváltó kapcsoló meghúzására lecsapódik, tehát reflektorként is használható. A fényereje/vetítési képe össze sem hasonlítható a gyári fényszóróéval, gyakorlatilag megegyezik a mai modern autók hagyományos izzós világítótestjeinek hatékonyságával. Egy probléma kilőve.

Az fentebb leírt autós „előéletemből” sejthető hogy ez a kocsi sem maradhatott úgy ahogy hozzám került, így az azóta eltelt bő két év alatt kapott ez is egy szett 17”-es felnit. Itt már a kereket is tudatosan választottam, szerintem a ’90-es évek autóihoz nagyon megy a pókhálómintás felni amik akkoriban voltak divatban, így három típus volt versenyben: első a BBS RX 215/216 (ezek olyanok mint a gyári Cliff/DTM/Keke kiadás felnijei, csak ezek 17”-osak annak ellenére hogy 4x100-as a lyukosztásuk, VW Golf III/Venton voltak ilyenek eredetileg), a második az ASA AR1, a harmadik pedig a Keskin KT4. Végül a Keskin lett a befutó, egyszerűen azért mert olyat találtam legelőször a három közül.  A Calibrát már ültetnem nem kellett mert úgy vettem hogy volt alatta egy 40/40-es fix FK rendszer, ami egyfelől jó volt, másfelől viszont hozott magával egy problémát is: jelesül hogy a gyárinál kisebb kerekek miatt amik az autón voltak (205/50 R15-el vettem, pedig 205/55 a gyárija) a kipufogó elég gyakran leért (olykor látványos szikrákat is vetett a mögöttem jövők legnagyobb örömére), ezért időszerűvé vált egy komplett kipufogórendszer csere. Ez végül rozsdamentesből lett lehajtogatva egy Paragi hátsó dob és egy egyedileg gyártott középdob beiktatásával, utóbbit azért mert a Calibrához már nem kapni  középdobot, nem gyártják, se eredeti gyárit, se utángyártottat. Még korábban ebbe is bekerült egy toronymerevítő az eddigi autóimban szerzett jó tapasztalatok miatt, valamint a belső is kicserélődőtt a szerintem legszebb nem bőr Calibra belsőre, a Linse fantázianevűre. A bőrön is gondolkodtam, újabban nagyon tetszik a mogyoróbarna szín, de egyrészt mivel ilyen nem létezett gyárilag, így csináltatni kéne, másrészt meg ami még inkább visszatart az az hogy ebben az autóban sajnos nincsen klíma, a bőr meg enélkül elég necces lenne…

Ezt már 2020 nyara, az autó nagy vonalakban most is így néz ki.

Na igen, nincsen klíma, pedig a két korábbi autómnál azt írtam hogy ez előfeltétel nálam ha autót veszek. Így van, a jót könnyű megszokni, és egyébként pont ez volt a két bekezdéssel feljebb írt hosszas gondolkodásom oka hogy megvegyem-e ezt az autót. Végül azért döntöttem úgy hogy a klíma nélkülisége ellenére is megveszem, mert az általam felállított feltételrendszer (klíma, faceliftes kasztni (a jobb korrózióvédelem miatt), és adott motor) mindegyikének megléte egyre reménytelenebbé vált így a gyártás befejezése után több mint 20 évvel, szóval realizálódott hogy ha ezt most nem veszem meg, akkor lehet hogy soha nem lesz többé Calibrám. Egyelőre együtt tudok élni a klímanélküliséggel így hogy csak hobbiautóként használom, bár sokat javít a dolgon hogy ebben az autómban viszont van tetőablak, ami a Kadettek óta nem volt egyik kocsimban sem. Azért a bőr belsőn még mindig gondolkodom, de ha végképp elvásik a mostani, akkor lehet ezt is meglépem, akármennyire is kényelmetlen lesz.

Kerültek még az autóba olyan apróságok mint fedélzeti computer, autóhifi (ezúttal hagyományos 1DIN-es fejegységgel, viszont itt van erősítő és mélyláda), variálható intervallumos ablaktörlő kar ( B Omegából), tempomat (mert már a Bertoneban is szerettem), míg végül 2019 végén belevágtam a nagy projektbe.

Calibrák toronymerevítővel, 14 év különbséggel. A történelem ismétli önmagát.

Ez pedig az lett hogy eldöntöttem hogy megépítem az első X20XER (a G Astrából ismerős szívó OPC) motoros Calibrát (legalábbis az elég kiterjedt ismerősi körben nem tudtam másikról). Ehhez először is vettem egy XER hengerfejet ami plug and play passzol az XEV motorra, kapott egy rozsdamentes 4-2-1 leömlőt (gyári OPC-t nem találtam, de az is 4-2-1, az eredeti Calibra 4-1 leömlőjével szemben), a kipufogórendszer már adott volt, a szívósor és az injektorok meg eredetileg is olyanok mint a kis OPC-é. A cél a gyári XER 160 lóereje lett volna, ami már így is tekintélyes előrelépés az eredeti 136 lóerőhöz képest (szívómotoros autóról beszélünk!), viszont habár a technika 2020 tavaszára összeállt, addig nem mertem megméretni amíg nem találok valakit aki a chipet is megírja hozzá. Ez nem volt egyszerű feladat, részben mert manapság az OBD-n keresztül írható autók korában senki nem akarja vállalni azt a szívást ami a vezérlők forrasztgatásával jár (ebben még így működik a chipelés), ráadásul az utolsó évjáratos X20XEV Calibrák motorvezérlője még egy speciális fajta is amit csak ebbe a típusba szereltek, úgyhogy bejáratott megoldás sincs rá.

Végül ez is megoldódott, és az autóm várakozáson felül teljesített, ugyanis a várt 160 lóerő helyett végül 174-et teljesített a padon, ezzel ha minden igaz, most az enyém a legerősebb ilyen motoros Calibra az országban. Az kimaradt hogy még a motortuninggal egy időben kapott az autó egy váltóútrövidítőt és a váltókar hosszából is vágtam vagy 5 centit, így most japánosan precízen, bár kissé nagy erővel kapcsolhatóak a fokozatok. Ezután már csak egy nagyobb fék került rá, a gyári 256-os helyett 280-as átmérőjű (Meriva) tárcsákkal, 4x100-as lyukosztásban ez a legnagyobb fék ami gyári alkatrészekkel megoldható.

Még 2020 nyarán végül megoldódott még egy probléma ami megvétel óta kísérte az autót: már úgy vettem hogy a tetőablak csak részben működött, azaz felbillenteni fel lehetett ugyan, de hátrafelé csak kb. 7-8 centit csúszott, ahelyett hogy véghelyzetig hátrament volna. Pár hónappal korábban sikerült vennem egy komplett bontott tetőablakot hozzá (ebben szerencsém volt, ugyanis a faceliftes Calibra tetőablaka mindenben megegyezik a Tigra A tetőablakával, olyanból meg elég sokat bontanak szerencsére), ami nyár végén be is került. Amilyen egyszerűnek hangzik, annyira nem volt az, ugyanis a tetőkárpitot és az oszloptakarókat kompletten le kell venni hozzá, szóval gyakorlatileg egész napos történet volt, de legalább most már a sibedám is hibátlan.

Jelenleg itt tartunk, és egyelőre mindkét autó abban a formájában van amilyennek elképzeltem, úgyhogy egyelőre különösebb nagy projekt nincs tervben, inkább az állagmegóvásra összpontosítok. Azért még van egy váltóútrövidítőm a Bertoneba is amit csak be kéne szerelni, illetve a Calibra remélhetőleg fog kapni idén egy ablaksötétítést (elsősorban azért mert jobban néz ki és csak másodsorban a klímanélküliség enyhítésére), tervezek bele egy automatikusan elsötétülő belső visszapillantó tükröt, valamint már készül az új A-oszlop takaró a beépített olajhőfokmérővel.

2020-ban, egy szerbiai találkozón.

Legújabb fejlemény alig egy héttel ezelőttről hogy a Calibra megállt alattam minden előjel nélkül, úgy mintha kifogyott volna a benzin. Szerencse a szerencsétlenségben hogy mindez a munkahelyemtől (és a jól felszerelt műhelytől) alig 100m-re történt, úgyhogy könnyedén neki tudtunk esni a hiba orvoslásának. Hamar kiderült hogy az AC-pumpa hibásodott meg, sajnos ennél az autónál ez egyet jelent azzal hogy a tankot le kell venni, mert az egy dolog hogy a tankban van az AC, de felülről nincsen szerelőnyílás a kasztni felől… Viszont a munkatársaimnak hála ez is viszonylag hamar megoldódott, aznap délutánra már újra járt az autó motorja. A gyári benzinpumpa 262e km-t bírt.

***

Népmesei fordulattal élve mondhatnám hogy itt a vége, fuss el véle, de attól tartok nem így van. Ismerem magamat, tudom hogy ha egy autón „nincs mit csinálni” (nem csak állagmegóvásra vagy javításra gondolok, hanem szépítésre, fejlesztésre), akkor egy idő után elkezdem új projekten törni a fejem. Most is ez van, a Bertone ugye rég „kész”, a Calibra is befejezettnek tekinthető, úgyhogy kéne valami ami lefoglal. Azt már tudom hogy a mostani két autóm eladása fentebb részletezett okokból szóba sem jöhet (hetekig beteg voltam az előző Calibrám eladása után, ezt nem akarom még egyszer átélni), szóval azok maradnak, de mégis kéne valami. Itt kétfelé ágazik a történet: egyfelől régóta ízlelgetem a gondolatot hogy nekem egyszer lesz még egy veteránom (nem úgy hogy megvárom amíg a mostani autóim elérik ezt a kort, a saját magam által felállított definíció szerint ez olyan Opelt jelent amiben nincsen légzsák, egy sem), leginkább egy D Kadettet szeretnék, nosztalgiából, mert ilyen volt az első autóm, bár ez csak egy ilyen „vállamon mocorgó kisördög”, mert D Kadett vagy nincs már (porrá rohadt mind), vagy méregdrága. A másik vonal sokkal racionálisabb: mivel nincsen télen is használható autóm, kéne egy olyan ami alkalmas ilyen célra is. Jelenleg egy szüleimtől kölcsönzött C Corsát használok amúgy telente, de szegény egy teljesen átlagos ötajtós alapfelszereltségű igavonó, ennélfogva egyáltalán nem sikerült megkedvelnem. Hosszú évek tapasztalatai azt mutatják hogy azokért az autókért tudok rajongani, amikban van valami különleges, legyen az a formája, a felszereltsége, motorja, bármi, és ha ehhez hozzátesszük hogy háromnál több ajtaja még a busznak sincsen, akkor ha márkán belül maradok (sose volt más gyártmányú autóm, szóval ez evidens), és az anyagi lehetőségeimet is figyelembe veszem, elég hamar kikötünk a szinte nyilvánvaló megoldásnál: Tigra. Mármint az első, még nem nyitható fémtetős generáció. Sok van belőle, nem is drága, izgalmas is a formája, napi járós autónak pont ideális lenne. Szóval mostanában ezen gondolkodom, és ahogy magamat ismerem (már a két Calibra és a Bertone előtt is ez volt), ha folyton ezen jár az agyam, akkor egy-két éven belül általában meg is lépem a vásárlást. És mivel a fentiekből kiderült hogy nálam az autók nem szoktak olyan állapotban maradni ahogy hozzám kerülnek, így elmondható hogy a sztorinak még messze nincs vége…