A sztorit azzal kezdeném, hogy többen tudjátok, hogy az 1.6-os mocim eddig is elég küszködősen indult, és volt egy-két más makacssága is.

Nos, az egész úgy kezdődött, hogy már hét közben nem bírtam beköszörülni a motort, ezért fel is adtam kedden a dolgot. Úgy voltam vele, hogy elég, ha pénteken betoljuk, úgyis utazok haza, meg Debrecenbe, majd tölt a generátorom eleget. Már az is furcsa volt, hogy a srácok annyit tolták, hogy a tüdejüket majd' kiköpték (eddig legalább tolásra pöcc-röff volt). Semmi gond, moci ketyeg, úgyhogy gyí, vár rám még 250 Km. Érdig semmi, de ott az épülő bevásárlóközpontnál lévő körforgalomban visszaváltás közben lefulladt. Kuplung ki, semmi. Vissza kettő, semmi. Vissza egy, megáll. Köszörülés, semmi. Vészvillogó ki, és csodavárás folyamatban. Amint a vészvillogó pislant kettőt, egy srác megáll, és kérdezi, hogy segíthet-e? Ne tudjátok meg, mennyire örültem! Kötél akaszt, és húzás, jó sokáig, de végre beindult. Csak a vatikáni valutát fogadta el a srác (Isten fizesse meg!). És mondott valamit, ami azóta is bennem van, és az tuti, hogy mondogatni is fogom: "Akárhányszor találkozol egy rossz cigánnyal, emlékezz, hogy van jó is!" Pilisig semmi nem történt, de ott már erősen pirosban volt a benyaméter, és tudtam, hogy az ottani kocsmában minden este tömeg van, ezért céltudatosan ott akartam tankolni. Tank tele, fizetés is megvolt. Gondoltam, először megpróbálom, hátha sikerül önindítóval betekerni. Hát, nem sikerült. Kint bagózott három srác, őket kértem meg, hogy segítsenek. Mentünk egyet a benzinkút körül, mire beindult. Nem mondom, hogy miénk volt a legjobb köridő, de a srácok bizony jó lendülettel tolták. Beindult, szívatót rajta hagytam, és a kocsmába meghívtam őket. Egy kis Heinekennel és két boroskólával megúsztam a dolgot. Már majdnem otthon voltam, mikor egy hatalmas durranás, és még a lángot is láttam a motortérben, a motor meg leállt. Mit ne mondjak, majd besz@rtam, mert a moci tiszta olajsár, ha az lángra kap, akkor oda az autó. Ekkor már Április 1. volt, hajnali kettő. Meg akartam ezen a napon tréfálni a szüleimet, de nem ennyire. Mindegy, mást nem tehettem, felhívtam édesapám, hogy vontatásra lenne szükségem. Hazaértünk, akksit töltőre raktuk. Reggel ébredés után irány egy autószerelő ismerős. Szerencsétlen mindent megtett, de már nem nagyon tudott segíteni. Nem gyújtás, és nem karbi probléma. Két órán át próbálta ezeket összelőni, de csak annyit sikerült elérnie, hogy iszonyat dirrel és durral bár, de nem állt le. Erő semmi nem maradt a négy hengerben. Feszültséglevezetés képpen elmentem édesapám Suzukijával Debrecenbe, a régiótalálkozónkra. Itt jól éreztem magam, el is felejtettem az előző két napot (egy darabig). De amikor indultam volna, a jól megszokott halk moraj helyett éles visítás következett (örült is a panellakó társadalom éjjel egykor a riasztónak). Mint kiderült később, az akksi pont ekkor adta meg magát véglegesen (cellazárlat, mikor máskor? Csakis április elsején.). Nyuszifül, Ildi és Mackósajt betolta az autót, és végre elindulhattam haza.

De a nagy kaland csak ez után kezdődött. A Mantával valahogy vissza is kellett jutnom Fehérvárra, hisz az új motor már ott várja. Vittem magammal meleg ruhát, meg egy paplant, ki tudja, hol rohadok le. Iszonyat dörgések mellett elindultam. Belülről olyan volt, mintha kukorica pattogott volna a motortérben, kívülről, a házfalakról visszaverődve viszont sokkal vadabb hangok jöttek. Nincs mese, ha elindultam, akkor megyek. Nagyjából 2-3 Km kellett ahoz, hogy a 80-as álomtempót elérjem. ekkor valahogy megszűnt a durrogás, ez lett az utazótempóm. De emelkedőkön állandóan vissza kellett váltani, ami újabb effekteket eredményezett. Pilis, OMV kút. Sok autót látok, hát gondoltam, ott tankolok, valaki majdcsak segít. Tank tele, segítségkérés. Ketten először csak tolják, de semmi. Nem rajtuk múlott, meghívtam őket, egy vodkával és egy Fantával megúsztam. Egy Golfos csókára akaszkodtam. Már majdnem kinn voltunk a 4-esen, mire beindultam. Egy hölgy pöcögtette a gázt, amíg leakasztottunk. Örök hála még neki is. Rámentem az új négyesre. A naplemente gyönyörű volt, viszont nem láttam miatta az M0-ra vezető leág jelzését. Sűrű, nem épp szép szavakkal történő önmarcangolás után úgy döntöttem, hogy inkább a következő leágnál visszafordulok, és visszamegyek, mert ha bemegyek Pestre, akkor onnan nem jutok ki. Tehát vissza, és újra. Meglett a leágazás, irány tova. És jött a rettenet, amitől már elinduláskor féltem: érdi emelkedő! A legvégén egyesben csorogtam a tetején, de sikerült megmászni! Innentől már sétagalopp volt a Fehérvárra vezető út. Persze Martonvásáron, Velencén és Agárdon mindenki a pöfögő szörnyet leste. De a lényeg, hogy hűséges típus a kislány, mert ilyen betegen is elküszködte magát ilyen messzire is, úgyhogy mostmár rajtam a sor, hogy megbecsüljem, és megadjam neki mindazt, ami jár. És mostmár én is tiszta nagy betűvel írom ki, hogy: OPEL, SOSE KOP EL!

U.I.: Felnyitottam a motorházat. Kész horror. Lelőtte a légszűrőházat, és belülről leégett a festék a motorháztetőről a karbi felett.