07.04. kedd; A nagy kirándulás

Ma, a tegnap este megbeszélt terv szerint 9 órakor indultunk el, három autóval (Vectra, C Corsa, Manta). Először egy nagy bevásárlóközpontban álltunk meg, ahol a piknik kellékeit vettük meg, majd elindultunk Pont de Salars melletti mesterséges tó felé, ami tulajdonképp egy gátrendszer része, ami egy vizierőműhöz tereli a folyót. Innen tovább indultunk a Millau-i Viadukt felé. Ahhoz, hogy odajussunk, át kellett menni Millau városán. Rögtön érthetővé vált, miért is volt olyan nagy szükség a viaduktra. Még így is dugók voltak, hogy a nagy forgalom elkerüli a várost. Viszont szép város, volt mit nézni. Mint Francoise-tól megtudtuk, Millau a viadukton kívül a bőrkesztyűiről híres, kicsit jobban, mint nálunk Pécs. :( Aztán a városból kikecmeregve megálltunk a viadukt alatt. A távolból az ember nem is gondolná, micsoda méretek vannak ott. Adatokat nem mondok, mert egyrészt unalmas lenne, másrészről meg nem tudok semmit a méreteiről. Legyen elég annyi, hogy a legmagasabb pillér 43 méterrel magasabb az Eiffel toronynál, és majd' 2.5 kilóméter hosszú. Innen felmentünk a viadukt múzeumába. A parkolóba felérve megebédeltünk, majd tovább gyönyörködtünk a hídon, körbejártuk az udvaron kiállított dolgokat, fényképezgettek a többiek, majd bementünk a múzeumba. Az első, ami jó volt, az a légkondi. B) Itt vetítettek egy cirka 10 perces filmet az építésről, a falakon az építés egy-egy fázisát megörökítő kép (a két kedvencem: 1., 2.), a vitrinekben pedig szuvenírek. De mindenféle. A kedvencem egy bicska volt, egy gravírral, ami a viaduktot ábrázolta. De volt itt óra, kulcstartó, meg tényleg minden.

Innen Francoise egy elég komoly hegyitúrára vitt minket autóval, úttalan utakon, hatalmas szakadékok mellett, csodálatos hegyeken át. A célt ekkor még nem is sejtettük. Katinak már néha tényleg halálfélelme volt az autóban. :D És végre felértünk. Elég sivatagosnak tűnt a táj. Nem is sivatagi, inkább marsi, mivel a talaj vörös volt, a fű elég gyéren nőtt rajta. Node 10 méter séta után megláttuk jövetelünk célját. A viadukt felülről! Remélem, a többiek csináltak innen szép képet, és később beszúrhatom, mert minden pénzt megér a látvány onnan. Itt kicsodálkoztuk magunkat, majd elindultunk a túra utolsó állomására, Roquefortba, a belülről penészes sajt hazájába. Mások lebüdösözik e sajtfélét, én ilyet még véletlenül se mondanék rá. Egyrészt, mert nemigen érzek szagokat, másrészt az íze feledtet mindent. Nagyon finom.

Közben csak úgy érdekességképp elhúztunk Didier Auriol háza mellett.

És megérkeztünk Roquefortba! Kicsi városka, kacskaringós utak vezettek fel a Societé múzeuma (raktárja, csomagolója) elé. Itt a következő turnus indulásáig kb fél órát kellett várni, amit jobbára fényképezéssel töltöttünk el, majd kb 10 perccel látogatás kezdete előtt bementünk a múzeum várótermébe, ahol a Societé reklámfilmjeit vetítették. Aztán elindult ez a kis túra. Egy aranyos kiscsajszi jelent meg, aki arra kért minket, hogy kövessük, és nagyjából elmondta (szerintem) azt, amit egy magyar idegenvezető is elmondott volna. Ezután elindultunk lefele, ugyanis ez a múzeum (szerűség) egyben a Societé raktára, és csomagolója, ami a város alatti barlang, vagy inkább kazamata rendszerében helyezkedik el. Az első megállónál nagyjából a Roquefort környéki táj kialakulását magyarázta el idegenvezetőnk. A magyarázatot nagyjából fordították Szabináék, és Francoise is mondta a lényeget angolul, de nem nagyon foglalkoztam vele. Nagyon lekötött a kiscsajszi. Eszméletlenül gesztikulált, úgy járt a keze, mint a motolla, és abban a kék köntösben zöld szegéllyel, és az összefogott haj alól kikandikáló fülekkel úgy nézett ki, mint egy aranyos kobold. :D A mondandója után sötét lett, és egy terepasztal szerűségen hangok kíséretében megtekinthettük, hogy hogy alakult ki Roquefort környéke. Ezután átmentünk egy világos terembe, ahol mozgó falak kíséretében lett elmagyarázva a földalatti barlangrendszerek kialakulása, vagy valami efféle. Innen egy kis előadóterembe mentünk, ahol egy kisfilmen megtekinthettük, hogy hogy lesz Roquefort sajt a juhtejből. A vetítés végén a csajszi megjelent pár pokróccal, amit magunkra teríthetünk, mivel a barlangredszerben állandó 5-7 fok van, viszont mindenki rövidgatyában és pólóban jött le a fenti cirka 30 fokról. Persze nekünk nem jutott a pokrócokból. (Én nagyon nem fáztam, de a csajokat sajnáltam, akik néha dideregtek picit.) Az utunk a barlangba vezetett, ahol érezni lehetett egy enyhe huzatot, és a többiek már a sajt jellegzetes szagát is érezték. Egy nagyobbacska teremben megállva újabb történet következett, aztán egy fény-árny játék, ami egyik falról a másikra mászott át. Szép volt, bár az aláfestő dumából egy szót sem értettem. :D A következő megállóhelyen el lett magyarázva, hogy hogyan tenyésztik a gombát, és azt miféleképpen keverik a sajthoz, és hogy utánna hogy lesz az, hogy a penész belülről el kezd érlelődni (elárulom a titkot: átszúrkálják, ezáltal levegőhöz jut a belseje). Aztán elérkeztünk a lényeghez: az érlelő és a csomagoló részek mellett mentünk el, amelyet csak egy plexi fal választott el tőlünk. Itt fapolcokon pihennek a sajtok, várva azt, hogy beérjenek. A csajszi felhívta a figyelmünket, hogy ne nagyon maradjunk le, és a lényeg, hogy ne nagyon bámészkodjunk, mert az zavarhatja az ott dolgozókat. Ezután a lány megmutatta, miféleképpen folyik a csomagolás. Mesélt közben, és ripsz-ropsz kész is volt egy guriga. Kérdése senkinek nem volt, indultunk hát tovább. Innen egy olyan terembe értünk, ahol történelmi nagy alakok sajtot esznek. Az itteni történésekről fogalmam sincs... Aztán eljutottunk röpke túránk végéhez. Itt a Societé három termékét kóstólhattuk meg, szuveníreket vásárolhattunk, prospektusokat vehettünk magunkhoz. Szabinától kértünk tollat, és írtunk a vendégkönyvbe is, persze magyarul. Sajnos már csak kint jutott eszembe, hogy Szabinát vagy Maurice-t meg kellett volna kérni, hogy a szövegeket írják oda franciául is, hogy más is értse, ne csak mi, ha visszamennénk. Itt egyébként Szabinának iszonyat jó kedve lett (nem mintha addig nem lett volna neki). A jókedv oka: most beszélt először úgy egy franciával, hogy nem is ismeri, és mégis tökéletesen megértik egymást. Meg is lett dícsérve azt hiszem a kiejtése és a szóhasználata. Mi pedig vele örültünk. Kiérve iszonyatosan fejbevágott minket a meleg. Kicsit még meg is szédültem. Hiába, egy ajtó, és rögtön legalább 20 fok a diffi. Kiérve Szabináék meghívtak minket a közeli étteremnél egy hűs italra, majd indultunk vissza. Az út hosszú volt, de szép. Elmentünk egy tó mellett, amely meg merem kockáztatni, majdnem akkora kiterjedésre, mint a Balaton. Azt hiszem, magyarul Farkas-tó lenne a neve(legalábbis Francoise nagyon emlegette a farkasokat, és mesélt valamit angolul, de abból a nyelvből is kb annyit értek, mint a franciából). Aztán hazaérve jött a vacsora.

Vacsora után újra kiköltöztünk a sátrak elé, és sörözgetés közben jól elbeszélgettünk a fáklyák fényénél, aztán alvás következett.